Benyhe János emlékére

Benyhe János emléktáblája előtt

Benyhe Jánosra az újságolvasó emberek leginkább a Heti Válasz c. folyóirat Dohogó rovatából emlékeznek. Azt már kevesebben tudták, hogy az anyanyelvünk használatával kapcsolatos remek kis tárcák egy hosszú élet nyelvművelő műhelyének gyümölcsei. Édesapám, Benyhe János 1926. november 8-án született Hódmezővásárhelyen.  Szegény, de kultúrára nyitott családja nem szorgalmazta János fiuk tanulását, de látva buzgalmát, minden módon segítette. Mikor zenei érdeklődést mutatott, szívesen engedték, hogy orgonálni tanuljon a református templomban, ellesve a kántor mozdulatait. Ötévesen, a bolgár pék lányától tanulta élete első idegen nyelvét. Szinte még iskolába sem járt, amikor életre szólóan elköteleződött a nyelvek és később a zene iránt.

Kitűnő érettségije és tanárai ajánlása eljuttatták a nagy múltú Eötvös Kollégiumba, ahol angol-francia szakos egyetemi hallgatóként látogatta a kollégiumi órákat, egyben beíratkozott a Zeneakadémiára is. A kollégium ellehetetlenítése során őt is eltávolították, a Zeneakadémiát is ott kellett hagynia, de egyetemi tanulmányait be tudta fejezni és mivel szinte minden nagyobb élő európai nyelvet jó színvonalon beszélt, rövidesen élete első munkahelyére, az Európa Könyvkiadóba került szerkesztőnek. Ott kezdődött műfordítói, szerkesztői pályája is.

Évtizedekig segített tolmácsolni az európai irodalom remekeit a hazai közönség felé, és szerzett kitűnő barátokat a legjobbak közül. Kormos István, Domokos Mátyás, Zelk Zoltán, Lator László, Vas István, Réz Pál, Csurka István, Katona Tamás, Szőnyi Ferenc és még nagyon sokan közel álltak hozzá. Közel hatvan évesen került Corvina kiadóba, ahol főszerkesztőként segítette magyar művek megjelenését idegen nyelveken.

Sokoldalúságára, mintegy tíz európai nyelv kiváló ismeretére és elképesztő olvasottságára, zenei műveltségére, szakmai kapcsolataira felfigyelt a magyar kultúrpolitika is. A rendszerváltás utáni első magyar kormány őt tartotta legalkalmasabbnak, hogy hazánkat nagykövetként képviselje Dél-Amerika legnagyobb országában Brazíliában, amelynek irodalmát jól ismerte, és több brazil mű ismert fordítója volt.

Már az Eötvös Kollégiumban felfigyelt rá, hogy az ország különböző tájairól érkezett hallgatók nemcsak másképpen beszélnek, más kiejtést, hangsúlyokat, tájszavakat használnak, hanem mondatalkotó gondolkodásuk is különféle. Gondolataiban, fordításaiban kutatta, hogy ugyanaz az anyanyelv miért hangzik másképp a különböző magyar kultúrkörök ajkán. Ha pedig másképp hangzik, akkor mi ennek az oka? Miért, hogy az egyik szerző mondatai biztonságot, stabilitást, otthonos érzetet keltenek benne, míg mások szövegétől elbizonytalanodik, olykor nem pontosan érti, máskor türelmetlen lesz. Már ismert műfordító volt, amikor a kezébe akadt Fogarasi János könyve a magyar nyelv metafizikájáról, a magyar nyelv szelleméről. Fogarasinak Czuczor Gergellyel közösen írott szótárával együtt, ezek a művek jelentették számára a kulcsot a szép és kifejező magyar beszédhez, a helyes magyar mondatszerkesztéshez. Ebből értette meg, hogy nem-indoeurópai nyelvünk, hogyan képes tökéletesen visszaadni az európai kultúrnyelvek akár legcizelláltabb mondatait is. Magyar mondatalkotási elképzeléseinek az egyik legnagyobb műfordítói vállalkozása, Cervantes Don Quijotéjének magyar nyelvezete adott máig élvezetes mesteralapot, mintegy műfordítói ars poétikát. Műfordításai, cikkei és tanulmányai mind a szép és nyelvi sajátságainknak megfelelő magyar nyelv használatára buzdítottak, ahhoz adtak segítséget. Korunkban a családi és felekezeti értékátadás nagy részét már az oktatás biztosítja, és Benyhe János szomorúan látta, hogy az oktatás legfontosabb biztosítéka, a tanárképzés is elbizonytalanodott, a nyelvi biztonsággal keveset törődik, és sorvadásával együtt egyre kisebb hatással van az új generációkra az olvasás, a Gutenberg galaxis. Komoly vitákat folytatott a nyelvi modernitás kritikátlan eltűrőivel és szálláscsinálóival, akik nyelvünk szerkezetére való tekintet nélkül engedik be az idegen nyelveknek nem csak szavait és kifejezéseit, de szerkezeti megoldásait, gondolati sémáit is. Őket nevezte leltárbiztos nyelvészeknek, akik csupán lajstromozzák és tudomásul veszik a magyar nyelvtől idegen nyelvi divatok megtelepedését, írásbeliséghez jutását is. Művein kívül, legmaradandóbban Dohogó írásaiban összegezte nyelvi meglátásait. A Heti Válasz folyóiratban haláláig megjelenő tárcasorozatot három gyűjteményes kötetben adták ki (az utolsót már posztumusz) és ezeket tarthatjuk Benyhe János anyanyelvi végrendeletének is.

Az anyanyelv féltése, a lényeglátó, tömör magyaros nyelvi szerkezet nemzetmegtartó erejének felismerése hamar elfordította a kizárólagos finnugor nyelvrokonság eszméjétől, és egyre inkább az ázsiai, altáji-török nyelvek szerkezeti hatásainak tulajdonította nyelvünk példátlan alkalmazkodó képességét és kikezdhetetlenül erős szerkezeti alapjait. Ez vezette az anyanyelvápolók közé, ezért vállalt tisztséget az Írószövetség Műfordítói Szakosztályában és nagyköveti megbízatása lejártával ezért vállalta el a Magyar PEN Club főtitkári tisztségét.

Benyhe János a hódmezővásárhelyi Tarján-végről a magyar és az európai kultúra csúcsaiig hatalmas ívű pályát futott be. A sorsfordító és zavaros idők politikai szakadékait azzal kerülte el, hogy tudása, hozzáértése nem volt elvehető, kisajátítható, ráadásul szükség volt rá. A pártállam ezért megbocsátotta neki, hogy szegény gyerekként mégsem lépett soraiba, se más politikai szervezetébe. Azon kevesek közé tartozott, akik a politikától szinte zavartalanul tudtak élni hivatásuknak. Sosem törekedett pártok közelébe. Brazíliából való hazatérése után szomorúan tapasztalta, hogy a korábbi barátságokat megmérgezte a politika, a pártszimpátia. Ő maradt az anyanyelv szerelmesének, a magyar nyelvi és nemzeti közösség elkötelezettjének és ebből következően a magyar függetlenség és nemzeti szuverenitás nemzetközi színvonalú képviselőjének. A PEN Club főtitkáraként és az Írószövetség Műfordítói Szakosztálya nevében 2010. október 23-án koszorúzni indult az Írószövetség székházához. Útközben érte a halál. A Teremtő megadta neki, hogy úgy eshetett el, hogy 56 évfordulóján az ő teste is a pesti utcán, véres homlokkal, saját példájával is mutassa: az utolsó percig is védjük a magyart, mert nekünk nem adatik más nyelv, más élet, más sors.

Benyhe István