Egy fontos könyv reneszánsza
„Magam tetőtől talpig benne vagyok”, mondta Tóth Mária szerda (2023. szeptember 27-én) estefelé a Jelen Házban, az Aradi Magyar Napok részeként és a Magyar PEN Club égisze alatt megtartott bemutatón A futár halála című, 1979-ben megjelent, most újra kiadott könyvének kapcsán.
Aligha vitás, hogy egy szerző jelentős részben magát írja meg gyermek-, ifjú- vagy felnőttkorát idéző novellájában, regényében – az igazán autentikus élmény az általa átélt, elfogadott, igaznak elismert. Ettől lesz egy írás hiteles, akkor is, ha a dolgok nem pontosan a leírtak szerint estek meg. De megeshettek volna.
A már 91. évében járó írónő – a nő csupán a nemét, semmi mást nem érzékeltet, a jó írót a gyengétől nem a neme különbözteti meg –, szóval a pár éve Bukarestből haza, az aradi szülői házba visszaköltözött Tóth Mária elárulta: azóta rendületlenül dolgozik, s össze is gyűlt egy novelláskötetre való írása.
Ezen kötet lenne a 33., az eddig megjelent 32-őt követően.
Most azonban még A futár halála újrakiadásánál tartunk, amely (az aradi származású, sőt magát határozottan aradinak valló) Böszörményi Zoltán József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas író-költő, a Magyar PEN Club elnökének (hadd ne mondjuk el több más, az aradiak által ismert funkcióját) közreműködése nélkül bizonyára nem jelent volna meg újra.
Ha B. Z.-t nem ragadja meg a majd’ 45 éve, a „kommunista korszakban” megjelent regény, bizonyára nem áll ki teljes mellszélességgel a Magyar PEN Club égisze alatt, a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával megjelent mű újrakiadása mellett.
A szerda esti bemutatón egyébként Böszörményi Zoltán tanulmánynak beillő ismertetőben beszélt a regényről, az est folyamán pedig az aradi magyar kulturális életben már jól ismert nevű Fekete Réka (mellesleg az írónő unokahúga – az alma nem esett messze a fájától) olvasott fel két részletet.
Alulírott számára a legemlékezetesebb azonban Tóth Máriának a regényről és hőseiről tett, nagyon őszintének, emberinek tűnt vallomása volt. Miközben hallgattam, az járt az eszemben: egy kilencvenedik évét maghaladó alkotónak immár aligha van gátja, oka, érdeke a valamikori valóság kozmetikázására.
Amikor Tóth Mária a regény hőseinek „eredeti – nyilván sok hasonló karakterből összeállított – figuráiról” beszélt (Botár Irént, Anyácskát például Köblös Elekné Kajlik Karolináról, az egykori – az 1930-as években járunk – Román Kommunista Párt tragikus sorsú elnökének feleségéről mintázta meg). Árnyaltan, nagy érzékenységgel, írói tehetséggel, nem engedve az akkori idők egysíkú megközelítése követelményeinek.
Néhányan (nem a tinédzserkorúak) magukkal hozták az 1979-es kiadás eredeti példányát, dedikált (vagy nem) változatban. De majd’ valamennyien az új (újraszerkesztett, lehetőleg dedikált) kiadás példányát is hazavitték.
Aradi kötödése, élményei, gyermekkora kapcsán Tóth Mária beszélt még A cukor íze című kötetéről is. (Édesapja, akit alulírottnak megadatott ismernie, évtizedekig a régi aradi cukorgyár alkalmazottja volt.) Manapság, immár pár évtizede, az új cukorgyár sem létezik Aradon.
Így múlik el a világ dicsősége.
Az írás azonban remélhetőleg megmarad.
„A futár halála hitelesen eleveníti meg az értelmiségi középnemzedék vívódásait, értékítéletét, szellemi tárházát, ugyanakkor kritikus szemmel vizsgálja a kommunisták, az egykori illegalitás harcosainak mítoszát, drámai erővel, dogmáktól mentesen fogalmazza meg a minduntalan változó világ örök igazságait. A regény realista ábrázolása egy régiónak jótéteményeivel és hibáival egyetemben kiemelkedő, magas művészi értékű írói teljesítmény” – mondta a regényről többek között Böszörményi Zoltán, tanulmánya végén megjegyezve: „Tóth Mária regényének többszöri elolvasása minden alkalommal végtelen örömet szerzett nekem.”
Reméljük, önnek is, kedves Olvasó!
Jámbor Gyula
